Sziasztok!
Hát ma végre hozok egy friss ropogós bejegyzést, mert végre van időm ide csüccsenni a gép elé. Reggel nekiálltam kitakarítani a konyhát, de közben csináltam rétest meg a páromnak amerikai palacsintát. Kimostam a függönyöket, az ágyneműt is.. Aztán felkellene porszívóznom megmosnom, de egyszerűen elment az életkedvem is. 😀 Lehet egy kicsit pihenek, töltök fel magamról végre képet mert mostanában tök üres a social media oldalaim. Mindig csak dolgozok, meg a házi teendőim csinálom.
Kezdek beleőrülni ebbe az egész kialakult szarban. Nem elég hogy törölték a járatom, és az egész éves terveim lógnak a képzeletbeli falamon arra várva, hogy Korona szépen eltűnjön a f*szba.. Aggódók állandóan anya miatt, mert szívbeteg, és nem bír magával, már menne dolgozni.. Elegem van h sehova nem lehet menni, csak dolgozni. Igen azok az emberek közé tartozok, akik betartják az előírásokat, és nem csámborognak, csak ami a kijárási korlátozásban van. Heti 1x megyek el vásárolni, bár ez a hét elég sűrű volt, szóval többet kellett.. Nem mehetek a családomhoz el, nincs társasági életem, csak a mobiltelefonnal meg a párommal, de már vele sem tudunk mit mesélni, mert elküldték szabira, én meg megőrülök benn a melóhelyen, mert annyira idegesítőek az emberek, hogy már nem bírok sokszor magammal. Beleáll a pofámba, majd azt mondja szagoljam meg a haját. Miafaszbajod van ember? És amikor mondom h légyszi, 1,5 méter fel van háborodva. A lányokat egyszerűen nem bírom tolerálni már. Eskü már értem miért mindig fiú barátaim voltak.. A költözés óta nem nagyon voltak barátaim, csak lányok. És ez a hiszti nekem már sok, lehet amúgy is már nem vagyok olyan türelmes, meg az anyagi hátterem sem olyan mint fél éve… Hisztizik mert nem vele beszélgetek, hanem egy fiúval.. mert basszus hiányzik a fiús társaság. Hol vagyok én? Óvodában? Komolyan? 27 évesen ezen hisztizik meg duzzog h nem vele beszélgetek… Én nekem ehhez nincs már türelmem.
Kicsivel később 2 héttel:
Vázlatban volt, viszont most lett időm végre befejezést írni a kis bejegyzésemhez. A két hét alatt a kisleány nem áll velem szóba, én meg vele nem, szóval az óvoda ugyanott tart. Az hogy annyival se tisztel meg hogy odaböfögjön egy bocsot, nem gondolom hogy nekem kellene kezdeményeznem. De amúgy elvagyok így. Nem hiányzik nekem. Az hiányzik h kimozduljak, hogy mehessek, de nem lehet. Amúgy visszatérve erre az egész kis helyzetre, sok dologra rájöhettem abban a pár napban míg otthon voltam. Nincsenek barátaim, nincs olyan akinek megnyíltam volna. (Lulum más, Ő nem ide tartozik.) A barátnőm, aki idevalósi, gondolkodtam és nem sok midnent tud rólam vagy a múltamról. Pedig a múlt a jelenem része, és nem tudtunk megnyílni a másiknak. Szóval mivel nem mondanám h ‘leültünk’ és megbeszéltük, de leírtam neki messengeren a fájdalmaim és mondta h még van időnk, mert barátok vagyunk. És ebben igaza van 🙂 Szóval örülök h a beszélgetés így haladt.
Kezd elegem lenni, kezdek besokalni. Menni akarok már. Nem bírom itthon már sokáig!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: