Sziasztok!

Sokat gondolkodtam hogy megosszam e veletek ezt a történetet, de ha nem osztom meg, és attól félnék állandóan hogy azok az emberek magukra ismernek akikről szól a blogom, akkor már régen rossz. Fel kell vállalnom önmagam és a gondolataimat. Hiszen egy író ettől író. Sőt próbálok segíteni, mert szerintem sokan ezzel a problémával állnak szemben. Oké, a teljes sztorit sajnos nem fogom tudni/akarom leírni, mert nyílván vannak dolgok amik jobb ha házon belül maradnak, de a lényeget megpróbálom elmondani.

A történet eleje ott kezdődik, hogy amikor összejöttem a párommal, és bemutatott semmi problémájuk nem volt velem. Nem is vettem magamra semmit, hiszen nem nagyon ismertem Őket. Amikor felköltöztem miatta, mert Ő egyetemre ide járt ebbe a nagyobb városba, akkor már volt egy kisebb kis probléma azzal h minek költöztem fel, nem fog tanulni. Nem is foglalkoztam vele sokat. Aztán szakítottunk. Volt egy olyan helyzet, amit majd szintúgy elfogok mesélni, amikor olyan helyzetbe kerültem, h írnom kellett az édesanyának. Nem kaptam választ, de a párom se tudta meg végül h Én írtam a szüleinek az aktuális helyzetről. Mivel csak 1évet voltunk együtt, én nem gondoltam volna h ennyire nem beszél meg semmit a szülőkkel. Amikor kibékültünk, akkor próbáltak a múltról beszélni, amit én természetesen szerettem vna kikerülni. Sikerült. Nem beszéltünk róla. Az apukájával jókat hülyéskedtünk, az anyukájával is tök jó volt minden.  Aztán ahogy teltek a hónapok, és egyre jobban komolyodott a kapcsolat minden megváltozott. Én mivel mindig ilyen voltam, próbáltam minden ünnepre venni apróságot, szülinapra is, de ha nem volt semmi akkor is sütöttem, vagy vittem Ausztriából is csokit, hogy kedveljenek. Mindig kedves voltam, illedelmesen válaszoltam a kérdésekre, még a nagyszüleinél is. Aztán amikor a papa közölte, h haza kell költözzön mert neki itt nincs senkije, na akkor totál kiakadtam. (mivel az egyetemet is ugy akörül fejezte be)
Aztán a mama is állandóan arról faggatott h mikor megyek már vissza tirolba, milyen rossz lesz nekem hogy a páromtól el kell válljak.. Nem is értettem sokszor miért beszéltek erről? AMikor szó nem volt arról h vissza szeretnék menni szezonozni. Párom tagadja, pedig én tudom h elakartak kergetni. 
Eljött az a pont az életünkbe, amikor már csak leakartunk ugrani egy baráti társaságba, és nem akartunk ott aludni hanem hazajönni. És Ők nem örültek ennek. Veszekedtek. Én olyankor ott hagytam őket. Hiszti volt, sértődés, hogy miért megyünk haza. Igen mert nekünk már ez a város az otthonunk. Én egyre kellemetlenebbül éreztem magam, hogy volt hogy csak 1 napra mentünk le, volt hogy 3 hétig nem mentünk le. Amikor megszorultam anyagilag, visszakényszerültem Tirolba, h pénzemnél legyek, akkor ugye minden hétvégén hazament, és így visszaszoktak ehhez. Aztán mikor ismét hazajöttem, akkor szintúgy nem mentünk, hisz megvolt az életünk, és ők nem nagyon értették ezt! De ugye a lényeg az állandó kötekedés, a kérdezősködés az anyagiak felől, kérdezősködés a hülyeségekről… Higyjétek el, nem vmi álom! 
A nyáron volt egy nagyobb vita az autó körül, amiről nem is szívesen írok, de a lényeg h vettünk egyet. Az is baj volt. Akkor párom nem ment haza, csak 3 hetente, én tényleg erről nem tehettem hisz minden hétvégén dolgoztam. De szegényt annyira megbántották, h nem akart lemenni, sőt szeretett engem itthon várni. Mégis mi lett belőlle? 
‘Az a nő teljesen elveszi az eszed azért nem jársz haza!!‘ Egyszerűen nem értették meg, h van saját életünk. AMikor párom elmondta a telefonban hogy apa, van programunk, kiröhögte.. 
Sokszor nem is értettem miért kell hogy haza menjen amikor nem is beszélgetnek, mindenki elvonul a saját világába. De én teljesen megtörtem. Én egyszerűen nem akartam elhinni h ez velünk történik, és minden egyes kapcsolatomnál baj van a szülőkkel. De itt tényleg kitettem magamért! Mindig próbálkoztam mindennel! Aztán amikor lementem, mikor vége lett a szezonnak, az anyukája az tök aranyos lett velem, az apukája meg fura. (Mert párom elmondta h kevesebbet jön ha így viselkednek) A 4éves indokot hozta fel, h az a baja h írtam levelet, de tudom h kifogás. Le kellene ülni és elmondani hogy mi bántja Őket. Én tudom. Az hogy 3 hetente megyünk. De egyszerűen nem bírják elfogadni hogy felnőtt ember a fiúk, és velem szeretné tölteni a hétvégéit. A mamája azért szeret még kötekedni, nem szívesen megyek oda ebédelni. Mászrészt, hozzánk aztán senki nem jön. Még eddig senki nem kérdezte meg hogy a benzin? Mert ha már 2x megyünk egy hónapban az 12 ezer. Oké, ők azt gondolják h megtehetjük, de attól még lehet h másra költenénk, és nekünk is pénzbe kerül. Jobb örülnék h felváltva mennénk. Na de nem is ez a lényeg most, hanem az hogy mire kellett rájönnöm.

1. Az édesanyjával egyedül maradtam a múltkor, neki még mindig nem teljesen tiszta hogy együtt képzeljük el a jövőnket. Legalábbis a beszélgetés fonalából véve, hogy amikor feldobtam a lakás vásárlást, ő teljesen mást részesített előnyben.

2. Sosem fognak elfogadni engem, és Én épp ezért befejeztem már a jópofit, és a sütést, meg a többit. Hisz úgysem érek el vele semmit.

3. Megtisztelem annyival a párom h elmegyek vele, de nekem nem kötelező a kellemetlen kérdésekre válaszolni.

4. Mindegy mit csinálok, az Én hibám lesz minden. Ha a párom nem hívja fel őket, az is az Én hibám lesz, hisz nekem kellene mondanom neki! 

És ami mindezeknél fontosabb az az hogy elgondolkodtam azon hogy tulajdonképpen miért nem szeretek én oda járni. Állandóan kényelmetlen, és kellemetlen helyzetekbe hoznak olyan kérdésekkel amikhez nem gondolom hogy lenne bármi közük. Például a munka, vagy a pénz. Igen én szívesen lettem volna olyan viszonyban Velük, amilyenben most Ők szeretnének lenni. Bizalmas kapcsolatban. De tudjátok nem tudok. Egyszerűen már nem megy. Én 4éven keresztül próbálkoztam, és csak a hiszti volt, meg minden rám van fogva. Olyan magas falat húztam, mint a Trónok harcában van a fal, hogy a Mások ne tudjanak átjönni. Ezt a falat már nem fogják tudni összetörni, sem átmászni. Nem akarok semmit sem elmondani azzal kapcsolatban hogy dolgozok-e, nem akarom h tudják h nem, de egyébként sincs ehhez köze senkinek, még akkor sem ha esetleg eltartanának (bár erre nincs példa). Nem akarok az anyagiakról beszélni, nem akarom h tudják, mert nem akarom h azzal foglalkozzon bárki hogy mire tudnánk gyűjteni. Mert nálunk spec ez megy, de még az én családomban is… (Mire tudtad vna azt a pénzt elkölteni Lexi!!) 
Nem akarok semmilyen családi dolgot sem elmondani. NEM! Egyszerűen már nem akarok beszélgetni sem. 
A mamája az olyan kényelmetlen kérdésekkel bombáz mindenki előtt, hogy már nem tudom h tudom kikerülni. De mondjuk most semmi probléma nem volt, meg is lepődtem.

A tanácsom az aki ilyen helyzetben van, hogy nem fogjátok tudni megváltoztatni a helyzetet. De lépjetek ezen túl, hisz nem fognak titeket jobban szeretni, inkább nem szeretni fognak annál inkább. Ha már érzitek ezt a légkört, ami nálam van, ne is próbálkozzatok! Mindig legyetek kedvesek, hiszen a párotokat szeretitek, nem feltétlen kell jóban lenni a szülőkkel, de azért nem árt ha kedvesek vagytok. Hiszen azzal mégjobban dühítitek Őket, ha mosolyogtok a kötekedésen. (Bár én nem tudok, de gyakorlom) Felesleges bármit tennetek, hiszen úgyis Ti lesztek a hibásak! 🙂

Köszi.
Puszi

Sziasztok!

Pár napja a következő dolog történt velem és bevallom nagyon depressziós lettem, és azóta is ezen kattogok. Tudom h nem szabadna, és mások eszéhez kellene értenem, de annyira gyenge vagyok lelkileg hogy számomra ez kissé nehezebben megy mint másoknak. 
A párom barátjához átmentünk, de volt egy másik srác is. Ő természetesen nem ismer engem, max 2x ha láttam. Játszottunk majd előkerült a téma Ausztriáról. A párom felhozta hogy ott minél több a brutto anál kevesebb a netto, ha kevés a brutto több a fizu, ezt így nehéz elmagyarázni, a lényege ez. És erre a csávó nekiállta mondani, hogy ez mekkora unfair hogy szegények akik mennyire sokat tanultak, azok nehogy már annyit keressenek mint akinek csak egy szakmája van. (egy szakács is megtud annyit keresni mint egy diplomás) És hogy ezt kompenzálni kellene, de csak mondta tovább. Nyílván van benne az h aki sokat tanult, annak több fizetés is jár, de aki elment 18-20évesen dolgozni, mert nem tudta fizetni a tanulmányait, és inkább szakácsnak elment, az meg azt mondom, igen Ő megdoglozott azért hogy most sok legyen a fizetése. Nem is nagyon szóltam bele a témába, na de amikor az engem érintő dolog merült fel, úgy megtört bennem valami, hogy az embereknek tényleg ennyire negatív képe van arról ha valaki nem az irodában ücsörög. 
– Az aki a hotelban takarít az nehogy már annyit keressen mint én, aki tanultam. Lássuk be, azért egy szobatakarításhoz nem sok ész kell, azt nem lehet tanulni. 
Annyit mondtam, nehogy azt hidd hogy az olyan könnyű. De mondta tovább, és akkor a párom barátja mondta, aki tudta h én is szobaasszony vagyok, hogy fejezzük be a témát.

A csávó 6éve csinálja a diplomáját, de még mindig nem tette le, magyarul ugyanolyan érettéségije van mint nekem. És az ilyen dumál nekem? De azért megnézném hogy egy hétig hogy bírná a sok elutazó vendéget, vagy h tanulna be, mert igen kemény munka az ilyen. Tudtam volna mesélni, hogy hány kolleganőm volt akinek ilyenolyan diplomája van, és szobasszonynak elment inkább, mert itthon a diplomájában keresett 150-180ezer ftot. És egyik SE akar hazajönni, mert most megtudnak tenni olyan dolgokat amiket itthon egy diplomával már nehezen. 
De nagyon bánt, ugyanis nem amiatt takarítok kinn mert hülye lennék, hanem mert nincs pénzem hogy tanuljak, de ha tanulok akkor is itthon nem fogok vele 300e ft felett keresni, és most ne a diplomára gondoljunk, bár még azok se keresik agyon magukat. Kicsit fura hogy ennyire ítélkezünk 1-1 munka felett, és hogyan többre tartja magát vki attól hogy van egy papírja arról hogy okos ( jó ennek pont nem volt). Ugyanolyan emberek vagyunk, csak olyan világban élünk ahol megvetik egymást az emberek mert a másik takartí, a másik mosogat, a harmadik irodában ül. Mitől különb mint Én? Miért kell lenéznünk egymást? Miért ítélkezünk? 

A másik dolog, amiről írni akarok, hogy sok gondolkodás után mindig sikerül rájönnöm, h engem mennyire nem szeret a párom. Benne vagyunk egy párkapcsolatban, de nem lépünk előre, nem tervezünk. A kérdésemre ha elmennék messze, mert nekem messzebb lenne jó fizető állásom, utánam jönne-e, azt válaszolta hogy egy bizonytalan nem fog itthagyni. Lehet furán gondolkodok, de ha valaki igazán szereti a párját, akkor nem adna fel mindent miatta? Én bármit feladnék ha bárhova menne, nem érdekelne semmi, mert összetartozunk. Ő viszont nem jönne velem, én maradok, én keressek a közelben.. Nem tudom mit tudnék tenni, mert tudom h annyira nem szeret, de én viszont szeretem. Nem tudom h tudnék változtatni ezen. Szerintetek?

Puszi.

Sziasztok!

Olyan témát feszegetek ma amit talán ti is éreztek a mindennapokban. Ma beszéltem egy volt kolleganőmmel, és írta hogy most jött rá mennyire megváltozik egy ember agyi működése mondjuk a hegyekben. Nem nagyon értettem, vagyis de értem. De igazából én nagyon szeretek a hegyekben lenni, imádok ott dolgozni, csak a párom miatt már nem tehetem meg h hónapokra elmegyek. (Mondjuk ha nem találok melót az elkövetkezendő 2hétben, akkor muszáj lesz) Imádom a havazást, imádom az ottani környezetet, bár az igaz hogy akkor valami más kerít hatalmába ha kisüt a nap. Amióta itthon vagyok, azt hiszem ez a 3. telem és a téli depressziós nagyon kijön rajtam, tavaly annyira durván, h ezért fordultam segítségért már. És igazából sosem jöttem rá hogy miért van ez vagy mi az oka. És valóban a napsütés. Amint kijön a jóidő, én olyan boldog vagyok hogy végre kap a szervezetem D vitamint, bár próbáltam tavaly szedni rá ilyen vitamint, de nem segített, ugyhogy hagytam a francba. Tök levert voltam, nem találok munkát, a kapcsolatom is úgy érzem hanyatlik, kimentem a napfényre, és mintha minden megváltozott volna. 
Olyan jó kedvem lett, hirtelen mindenhez lett volna kedvem. Hirtelen fellendült bennem az élet, h nekem minden sikerülni fog.

Szóval sokszor olyan stresszesek vagyunk, és észre sem vesszük h mindez azért van mert nem kapunk elég napfényt. Milyen jó lenne a tengerparton lenni, napozni, fürdeni. Alig várom hogy végre mehessünk a párommal tavasszal. 
Ti erről mit gondoltok?

A gyógyulás egyik legjelentősebb lépése az ha elengedünk valamit. Nekem ez a korszak az amit a mindennapjaimban tovább viszek, mert egyszerűen nem tudom feldolgozni a történteket. Kicsit beavatlak titeket ebbe, hogy milyen voltam én és milyen hibák azok amiket elkövettem, amiket nektek nem szabad. A lényeg h próbálom papír alapon kiírni ezeket a sérelmeket magamból, ami kicsit nehézkes és unalmas, de ameddig bennem él mindig lesznek problémák a jelenben, és nem tudok tovább haladni az életben. 
 
Az első dolog az hogy azt hittem hogy szerelmes voltam. Nem voltam szerelmes, csak a szerelembe voltam szerelmes. Annak idején inkább azzal a sráccal voltam minden egyes délután mint hogy a matekot és a történelmet magoltam volna. Igen, az első hiba az ha nem tanulunk! Sajnos édesanyám olyan dolgokon ment keresztül, ami alatt nem tudott engem sem kordában tartani, igen, hibázatom anyát is. De arról kicsit később. 
Az összes barátom aki volt, elveszítettem. Senkivel sem foglalkoztam, csak vele, meg a vitatkozásokkal meg a délutáni szexel. Tanulás az nulla volt. Hogy is mondjam nektek, ez a srác egy megátalkodott hazudozó volt. Szerintem ez így visszagondolva, egy betegség, amit kezeltetnie kellene, de ez már hála istennek nem az én problémám. A bizalmamat teljesen tönkretette mások irányában, hiszen még a legapróbb dolgokban is hazudott, amikor kiderült, természetesen megbocsátottam neki. A nyarak kész borzalmasak voltak, mert mindig elvitték arra a 3hónapra, csak ne legyen a közelemben, és a végén még Őt tiltották el Tőlem. Azt hazudta a szüleinek, h szakított velem, közben meg együtt voltunk. Amikor pár hónap múlva már a 48. hazugságot találta ki, elutaztam hozzájuk, és minden kiderült. Lelkileg összeroppantam, csúnya dolgokat tettem, amire nem vagyok büszke, de ha akkor nem teszem meg, talán nem tanulok a hibáimból. A magántanulóságom alatt sem esett le mit művelt velem, hisz kiderült h nem egyszer megcsalt és abba a 2évbe végig minden lépése hazugság volt. Mikor visszatértem a szalagavatóra az iskolába, még képes voltam kibékülni vele, hogy aztán ugyanazt megcsinálja velem ez a ‘mocskos’ ember. Igen, hülye voltam. Érettségi előtt dobott egy másik lány miatt, ami miatt megint úgy kikészültem, h az érettségim olyan rossz lett, h ezekkel a pontzsámokkal sehova nem vennének fel főiskolára/egyetemre. Újra kellene érettségiznem, de sajnos idő hiányában, kicsit nehézkes, bár most a mateknak akarunk a párommal neki állni, h az októberi érettségire feltudjak készülni. A lényeg az hogy nagyon hülye voltam, és hát fiatal. Sokat tanultam ebből az esetből, és amikor a csajszi dobta, próbált visszajönni hozzám, én pedig nemet tudtam neki mondani. Igen volt tanulnivaló ebben a dologban, rengeteg. De azt a bizalmat amit adtam neki, elvette és ez közrejátszódik az életemben. Folyamatosan kételkedek más szeretetében, folyamatosan rettegek h elhagynak más miatt. Pedig a párom a világon az egyik legmegbízhatóbb ember, és imád, de van vmi a szívemben ami nagyon megtört engem. 

Igen, gyülőlöm ezt az embert amiért nem tanultam tovább, mert tnaulhattam volna ahelyett h vele foglalkozom, ha erős lettem volna lelkileg, valószínűleg most diplomás lennék és eszembe se jutna elhúzni ebből az országból a megélhetésem miatt. Tudom tnaulhatnék, de aki egy kicsit is tudja mennyibe kerülnek, milyen időigényes, az tudja mennyire nehéz elkezdeni. 
Gyerekek! Tanulni! Tudom, hogy ausztriában (vagy bárhol máshol) a szobaasszonyi munkával, mosogatói munkával is többet kerestek mint itthon diplomával, de próbáljatok meg tanulni! Tudom ha most diplomám lenne azt bánnám hogy nem Ausztriában kezdtem dolgozni, ördögi kör. 

A barátok elvesztése. Volt egy nagyon jó társaságom, és megmondom őszintén hogy hiányoznak, de aki a hátam mögött ügyködik szerintem azok nem barátok. Hál istennek, azért pár megmaradt régről, jobban mondva egy, és annak is nagyon örülök, h azok után hogy mindenkit leszartam, Ő még megmaradt nekem. Bár lehet jobb lenne tiszta vizet önteni a pohárba, és megbeszélni a dolgokat a régebbi barátokkal, elvégre nem szeretnék a következő életemben ugyanezekkel a lelkekkel találkozni. 
Hmm. 

Anya. Tudjátok anya nekem a világon a legfontosabb kategóriába tartozik, de vannak hiábai amiket sajnos ennyi idősen vettem észre, főleg h egyre többet foglalkozom az ok – okozattal és ahogy belemerülök, és elmondtam neki, amit nem kellett volna, sokszor elcsodálkozom, és iszonyat bánt. Ezzel nem azt akarom mondani hogy az Ő hibája, hiszen ő csak nem akart olyan szülő lenni mint az övéi. De annyit dolgozott, h nem tudott velem és a tanulással foglalkozni, annyi anyagi gondja volt, h én sajnos teljesen kimentem a fejéből. Ha annak idején jobban lökdös, h tanulj mert semmire se viszed, ha kicsit szigorúbb lett volna, és barát helyett szülő lett volna,lehet tovább tanulok. Egy szülő szerepe nagyon sokban szerepet játszik egy gyermek jövőjében, és mivel ezeket a hibákat láttam, próbálok én jobban figyelni a gyerekemre. 

A másik amiben ismét vétett, az a pénz. Annyira sokszor voltunk szarban, annyiszor éltünk máról holnapra, h mindent elmondott nekem, az összes stresszt és aggódást velem osztotta meg. Akkor ez nem tűnt rossznak, mivel a barátja voltam, de lehet jobb lett vna akkor is gyerekként kezelnie engem és megtartania magának.
A pénzel való viszonyom aggasztó. Gyomoridegem van amint kezd elfogyni, és állandó hasmenésem van, amire én azt hittem hogy laktóz érzékeny vagyok, de kiderült h csak a stressz. Olyan szinten aggódok a pénz miatt, h nem tudjátok elképzelni, ha van pénzem akkor pedig nem vagyok hajlandó semmit sem venni magamnak, mert mi van ha elfogy. Hiába fogadok meg vmit magamnak h ezt vagy azt megveszem, mert szeretnék egy kis bűnözést magamnak, végül sose váltom be a magamnak tett ígéretet. Még a ruha boltokban is kivárom az akciót, igen akkor is ha van, akkor sem.. pedig nagyon szeretnék én is csak úgy venni egy drága kabátot, vagy drága cipőt, de aon aggódok mi lesz 4hónap múlva. A nyaraláson büszke voltam magamra, mert nem sajnáltam semmire sem a pénzt, és amit szerettem volna azt megvettem, (bár a homárt nem kóstoltam meg, na majd az idei nyaraláson). 
Szóval a gyerek előtt nem szabad sosem pénzezni! Mert én is próbálok nem ennyire görcsösen ragaszkodni hozzá, ami elég nehezen megy, de ebből is ki kell gyógyulnom.

Szóval az akkori időszakom egy katasztrófa, és próbálok túllépni azokon a napokon, de szerintem mindig megfog bennem maradni az a seb. Ha akkor nem adom fel az írást, ha akkor rájövök h engem ez tesz boldoggá, ha akkor foglalkoztam volna azzal h a későbbiekben mi akarok lenni, most nem itt tartok. Amire ismét csak sikerült rájönnöm, h a legboldogabb időszakjaim azok tudjátok hogy mik? Amikor írtam, amikor írtunk az egyik kedves barátnőmmel. Az az egy ami hiányzik, az írás… az hogy olvassák amiket írok, és el is fogom újra kezdeni! 

Zenék abból az időszakból:

Aki döntést hoz és cselekszik, nem értheti meg teljesen a viselkedését szabályozó törvényeket. Belülről nézve úgy látjuk, hogy bármikor bármin tudunk változtatni. A gép, mint gép ezt nem képes felfogni. Így aztán, miközben az ember nem szabadulhat saját személyisége börtönéből, nem is lehet teljesen tudatában neki, legalábbis aközben, mikor mérlegel és dönt. És ez így is van jól. Jó, hogy egészen az utolsó leheletünkig hisszük, hogy bármit megváltoztathatunk.

Sziasztok!

Egy ideje észrevettem, hogy az árak úgy szöknek felfele a Hipermarketekben. Megmondom őszintén nem értem, hogy miért kell (csak egy példa) osztrák áraknak itthon lenniük? Nincs itthon annyi minimálbér, hogy ekkora összegeknél az ember megtudja venni magának bűntudat nélkül amit szeretne. Paradicsom? 799ft/kilo… A Karfiol szintúgy, a húsok is nagyon sokba kerülnek, de mivel annyira nem vagyok húsos, és heti 1x veszek, így az annyira számomra nem vészes. Csak a mostani hétvégére, ami a mai napból áll, (vasárnap) ‘csak’  10.360 ft-ot költöttem el. Ebben a luxus volt, mogyoró kukorica(500ft), és egy Cola (380) az ebédre, amit heti 1x veszek. Talán a luxus kategória még, hogy vettem banánt, de ennek sem kellene annak lennie. Ami kellett megvettem, de egyszerűen nem bírom felfogni. Tavaly ilyenkor, szombat-vasárnapra fizettem 6-7 ezer ft-ot. Most egy napra ennyi. És ráadásul egy ekkora városban, hogy egy rohadt boltba még brokkolit sem találok? Úgyhogy a fagyóból veszem ki a brokollit, és nem krémleves lesz, hanem valami leves, mert nincs sok. 
Akkor a további fennáló dolog, a hétköznap.

 Próbálok már csak 2-3 naponta boltba menni, mert nem tudok otthagyni 1500-2000ft alatt. Pedig hétköznap is főzök, de ha zöldséget szeretnék az sem áll meg egy ezresből. Szóval hnapra vmi olcsóbb ételt szeretnék főzni. De hogyan főzzek egészségesen ha ilyen drága minden? ( Ne haragudjatok meg de a Szafi, és Norbi nekem attól hogy vannak sokak szerint egészséges lisztjeik, meg mindenféle földi jó, valahogy számomra nem ez jelenti az egészséges táplálkozást, hogy 2000-reket dobálok ki. )

Így elgondolkodtam hogy nekem kb havi szinten a kettőnkre a kaja, háztartás az cirka 100e ft, ha nem több. Mert azért egy kis luxus hogy mozi, vagy egy séta a városban és egy mekit bedobni nem kellene h luxus legyen. És komolyan kérdem én, hogy mások, akik havi 120e ft-ból élnek, és a kettőjük fizuja legyen 220-250e ft, hogy a jó istenbe élnek meg? Hál istennek nekünk nincs ilyen helyzetünk, de aggaszt a tudat, hogy ilyen irányba halad az ország. Félretenni hogyan tudnak? Hogyan vesznek lakást, autót az emberek ilyen kiadások mellett? Ha mindent nézünk és semmi luxust nem veszek bele, csak az albi, (másoknak lakáshitel) rezsi, telefencsekkek, háztartás az cirka 220 ezer ft… 2 ember havi fizetése! Ha többet keresnek mint 110-120 akkor azt se nagyon lehet félrerakni, mert kell a benzinre, buszbérletre, vagy éppen másfajta törlesztőre. Semmi közöm senki anyagi helyzetéhez, de ha valami elromlik a lakásba, mihez nyúljon az ember ha nincs? Vagy autószerelőhöz kell vinni az autót? Azt látom, amikor elmegyek egy boltba, hogy levannak fáradva az alkalmazottak, annyira elegük van ebből az egészből, kevés pénzért is vannak ott, és még az összes hétvégéjüket is benn kell tölteni. Én teljesen megértem Őket, de olyan csúnyán tudnak beszélni a vásárlókkal, hogy már majdnem mindenhol a panaszkönyvet követelném. De nem az hogy egy boltba, hanem majdnem mindenhol és mindig. 
Tudom nagy váltás volt a pénz és az eladók között most, de pont ez miatt, az anyagiak miatti feszültség miatt nem tudnak normálisan viselkedni. (Tisztelet a kivételnek.) A Boltokban nincs már munkaerő, persze h semmit sem találok amit kellene vennem, nagy a fejetlenség. És tényleg nem tudom milyen irányba haladunk. 

Igazából most csak erről szólt a posztom. Jelentkezem majd. 
Puszi.

SZiasztok! Már nekiálltam írni a Teneriféről szóló postom, de annyira sok, hogy majd folytatom amint tudom. Még ezer a dolgom, vagyis próbálom az énidőmet kihasználni, az pedig azzal jár, hogy magammal foglalkozok amikre valószínűleg nem lesz időm. A hétvégén mindenképp elolvasom már a könyvet, és írok is róla. Ennem kellene, mert még nem ebédeltem, és tnap nagyon finomat sütöttem, a lenti linkben fogjátok megtalálni a recepjét, mindenkinek ajánlom! Párom nagyon odavolt érte. 🙂 
Megmosom a hajam, teszek fel maszkot, meg utána nézek a koreai kencéknek. Este emberek közé megyek. Jó lenne már vmi finomat enni, talán még étterembe is eljutunk. Nem tudok zenét illeszteni a blogomra, esetleg valaki tud segíteni nekem ebben? 

Tegnap voltam a kineziológusnál, és egyértelműen rájöttünk hogy minden feszültségem egy olyan probléma okozza, amin sajnos nem tudok változtatni. Valahogy el kell engednem a fülem mellett, vagy tudomást nem venni róla, vagy.. fú nem tudom nektek ezt leírni. Nehéz meccs lesz, ez nekem, de a nyugalmam érdekében megkell próbálnom higgadtan kezelni a helyzetet, és nem foglalkozni a piszkálódásokkal. 

Végeztem a fürcsivel, kipróbáltam a karácsonykra kapott epilátort, hát mit ne mondjak, nem olyan mint amilyennek elképzeltem, nagyon fájdalmas. 😀 Lassan pakolok össze, teszek fel egy gyors maszkot. Ti leszedtétek már a karácsonfát? Mi még nem, majd most fogjuk hétvégén. Egyedül nem akarom, olyan unalmas egyedül. Nem tudom, mit főzzek most majd vasárnapra. Ti?

Itt a link a finom kajcsihoz:

http://www.mindmegette.hu/ketchupos-barbecue-szosz-os-csirkecombok-koret-egyutt-sult-burgonyaval-zoldsegekkel.recept/

Búcsúzom, ezer a dolgom.
Puszi

Sziasztok!

Igen ígértem h sokkal többet fogok írni, de az elmúlt egy hónapban semmire nem volt időm, de tényleg semmire. Állandóan dolgoztam, reggeltől estig, aztán szabadnapon meg futkoztunk fát venni, meg a karácsonyra készülődtünk. Az idei karácsonyom sem úgy sikerült ahogy Én azt nagyon szerettem volna, mert mindig kell egy olyannak lennie, ahol kegyetlenül fel tudják csapni az agyamat. Én próbálok türelmes lenni, esküszöm nektek, de egyszerűen nem megy már. És pont a párom tudja mennyire fáradt voltam, és ezek mellett mennyi mindent csináltam, és nem megdícsérnek, hanem úgymond kiosztanak, h nem kellett volna fáradnom, amikor tudtam h mindenki más is fog készülni. Párom szerint ez csak kedvességből volt, nekem viszont sértő volt. Sokat gondolkodok ezeken a dolgokon, amiket teszek, miért teszek, miért görcsölök. RÁjöttem. A megfelelési kényszer. Lehet hogy kicsit én nekem is van üldözési mániám, de majd hnap megbeszélem a kineziológussal. Úgyhogy minden megvan, és próbálok egy blogot létrehozni és mindennap posztolni, vagyis hát mindennap tuti nem fog menni, de próbálkozom. Mert írni és blogolni, de kezdetnek elég. 

Ma például kiírom magamból a sérelmeimet. FÁjni fog előhozni ezeket, de muszáj mert így tudok tovább lépni bizonyos dolgokon. Pihenek és sorikat nézek. 

Puszi