A szülők

Sziasztok!

Sokat gondolkodtam hogy megosszam e veletek ezt a történetet, de ha nem osztom meg, és attól félnék állandóan hogy azok az emberek magukra ismernek akikről szól a blogom, akkor már régen rossz. Fel kell vállalnom önmagam és a gondolataimat. Hiszen egy író ettől író. Sőt próbálok segíteni, mert szerintem sokan ezzel a problémával állnak szemben. Oké, a teljes sztorit sajnos nem fogom tudni/akarom leírni, mert nyílván vannak dolgok amik jobb ha házon belül maradnak, de a lényeget megpróbálom elmondani.

A történet eleje ott kezdődik, hogy amikor összejöttem a párommal, és bemutatott semmi problémájuk nem volt velem. Nem is vettem magamra semmit, hiszen nem nagyon ismertem Őket. Amikor felköltöztem miatta, mert Ő egyetemre ide járt ebbe a nagyobb városba, akkor már volt egy kisebb kis probléma azzal h minek költöztem fel, nem fog tanulni. Nem is foglalkoztam vele sokat. Aztán szakítottunk. Volt egy olyan helyzet, amit majd szintúgy elfogok mesélni, amikor olyan helyzetbe kerültem, h írnom kellett az édesanyának. Nem kaptam választ, de a párom se tudta meg végül h Én írtam a szüleinek az aktuális helyzetről. Mivel csak 1évet voltunk együtt, én nem gondoltam volna h ennyire nem beszél meg semmit a szülőkkel. Amikor kibékültünk, akkor próbáltak a múltról beszélni, amit én természetesen szerettem vna kikerülni. Sikerült. Nem beszéltünk róla. Az apukájával jókat hülyéskedtünk, az anyukájával is tök jó volt minden.  Aztán ahogy teltek a hónapok, és egyre jobban komolyodott a kapcsolat minden megváltozott. Én mivel mindig ilyen voltam, próbáltam minden ünnepre venni apróságot, szülinapra is, de ha nem volt semmi akkor is sütöttem, vagy vittem Ausztriából is csokit, hogy kedveljenek. Mindig kedves voltam, illedelmesen válaszoltam a kérdésekre, még a nagyszüleinél is. Aztán amikor a papa közölte, h haza kell költözzön mert neki itt nincs senkije, na akkor totál kiakadtam. (mivel az egyetemet is ugy akörül fejezte be)
Aztán a mama is állandóan arról faggatott h mikor megyek már vissza tirolba, milyen rossz lesz nekem hogy a páromtól el kell válljak.. Nem is értettem sokszor miért beszéltek erről? AMikor szó nem volt arról h vissza szeretnék menni szezonozni. Párom tagadja, pedig én tudom h elakartak kergetni. 
Eljött az a pont az életünkbe, amikor már csak leakartunk ugrani egy baráti társaságba, és nem akartunk ott aludni hanem hazajönni. És Ők nem örültek ennek. Veszekedtek. Én olyankor ott hagytam őket. Hiszti volt, sértődés, hogy miért megyünk haza. Igen mert nekünk már ez a város az otthonunk. Én egyre kellemetlenebbül éreztem magam, hogy volt hogy csak 1 napra mentünk le, volt hogy 3 hétig nem mentünk le. Amikor megszorultam anyagilag, visszakényszerültem Tirolba, h pénzemnél legyek, akkor ugye minden hétvégén hazament, és így visszaszoktak ehhez. Aztán mikor ismét hazajöttem, akkor szintúgy nem mentünk, hisz megvolt az életünk, és ők nem nagyon értették ezt! De ugye a lényeg az állandó kötekedés, a kérdezősködés az anyagiak felől, kérdezősködés a hülyeségekről… Higyjétek el, nem vmi álom! 
A nyáron volt egy nagyobb vita az autó körül, amiről nem is szívesen írok, de a lényeg h vettünk egyet. Az is baj volt. Akkor párom nem ment haza, csak 3 hetente, én tényleg erről nem tehettem hisz minden hétvégén dolgoztam. De szegényt annyira megbántották, h nem akart lemenni, sőt szeretett engem itthon várni. Mégis mi lett belőlle? 
‘Az a nő teljesen elveszi az eszed azért nem jársz haza!!‘ Egyszerűen nem értették meg, h van saját életünk. AMikor párom elmondta a telefonban hogy apa, van programunk, kiröhögte.. 
Sokszor nem is értettem miért kell hogy haza menjen amikor nem is beszélgetnek, mindenki elvonul a saját világába. De én teljesen megtörtem. Én egyszerűen nem akartam elhinni h ez velünk történik, és minden egyes kapcsolatomnál baj van a szülőkkel. De itt tényleg kitettem magamért! Mindig próbálkoztam mindennel! Aztán amikor lementem, mikor vége lett a szezonnak, az anyukája az tök aranyos lett velem, az apukája meg fura. (Mert párom elmondta h kevesebbet jön ha így viselkednek) A 4éves indokot hozta fel, h az a baja h írtam levelet, de tudom h kifogás. Le kellene ülni és elmondani hogy mi bántja Őket. Én tudom. Az hogy 3 hetente megyünk. De egyszerűen nem bírják elfogadni hogy felnőtt ember a fiúk, és velem szeretné tölteni a hétvégéit. A mamája azért szeret még kötekedni, nem szívesen megyek oda ebédelni. Mászrészt, hozzánk aztán senki nem jön. Még eddig senki nem kérdezte meg hogy a benzin? Mert ha már 2x megyünk egy hónapban az 12 ezer. Oké, ők azt gondolják h megtehetjük, de attól még lehet h másra költenénk, és nekünk is pénzbe kerül. Jobb örülnék h felváltva mennénk. Na de nem is ez a lényeg most, hanem az hogy mire kellett rájönnöm.

1. Az édesanyjával egyedül maradtam a múltkor, neki még mindig nem teljesen tiszta hogy együtt képzeljük el a jövőnket. Legalábbis a beszélgetés fonalából véve, hogy amikor feldobtam a lakás vásárlást, ő teljesen mást részesített előnyben.

2. Sosem fognak elfogadni engem, és Én épp ezért befejeztem már a jópofit, és a sütést, meg a többit. Hisz úgysem érek el vele semmit.

3. Megtisztelem annyival a párom h elmegyek vele, de nekem nem kötelező a kellemetlen kérdésekre válaszolni.

4. Mindegy mit csinálok, az Én hibám lesz minden. Ha a párom nem hívja fel őket, az is az Én hibám lesz, hisz nekem kellene mondanom neki! 

És ami mindezeknél fontosabb az az hogy elgondolkodtam azon hogy tulajdonképpen miért nem szeretek én oda járni. Állandóan kényelmetlen, és kellemetlen helyzetekbe hoznak olyan kérdésekkel amikhez nem gondolom hogy lenne bármi közük. Például a munka, vagy a pénz. Igen én szívesen lettem volna olyan viszonyban Velük, amilyenben most Ők szeretnének lenni. Bizalmas kapcsolatban. De tudjátok nem tudok. Egyszerűen már nem megy. Én 4éven keresztül próbálkoztam, és csak a hiszti volt, meg minden rám van fogva. Olyan magas falat húztam, mint a Trónok harcában van a fal, hogy a Mások ne tudjanak átjönni. Ezt a falat már nem fogják tudni összetörni, sem átmászni. Nem akarok semmit sem elmondani azzal kapcsolatban hogy dolgozok-e, nem akarom h tudják h nem, de egyébként sincs ehhez köze senkinek, még akkor sem ha esetleg eltartanának (bár erre nincs példa). Nem akarok az anyagiakról beszélni, nem akarom h tudják, mert nem akarom h azzal foglalkozzon bárki hogy mire tudnánk gyűjteni. Mert nálunk spec ez megy, de még az én családomban is… (Mire tudtad vna azt a pénzt elkölteni Lexi!!) 
Nem akarok semmilyen családi dolgot sem elmondani. NEM! Egyszerűen már nem akarok beszélgetni sem. 
A mamája az olyan kényelmetlen kérdésekkel bombáz mindenki előtt, hogy már nem tudom h tudom kikerülni. De mondjuk most semmi probléma nem volt, meg is lepődtem.

A tanácsom az aki ilyen helyzetben van, hogy nem fogjátok tudni megváltoztatni a helyzetet. De lépjetek ezen túl, hisz nem fognak titeket jobban szeretni, inkább nem szeretni fognak annál inkább. Ha már érzitek ezt a légkört, ami nálam van, ne is próbálkozzatok! Mindig legyetek kedvesek, hiszen a párotokat szeretitek, nem feltétlen kell jóban lenni a szülőkkel, de azért nem árt ha kedvesek vagytok. Hiszen azzal mégjobban dühítitek Őket, ha mosolyogtok a kötekedésen. (Bár én nem tudok, de gyakorlom) Felesleges bármit tennetek, hiszen úgyis Ti lesztek a hibásak! 🙂

Köszi.
Puszi